A patkó története

Az első említés, amelyben a ló lábára rögzített cipőről, a „solea” - ról olvashatunk, a rómaiak korából való, de ez az alkalmatosság még fonott kötélből készült és valószínűleg csak talpnyomásos lovakra vagy rossz terepen használták, rövid ideig.

A római birodalom vége felé jelent meg a vasból készült ló- szandál. Nem tudjuk pontosan, hogy mikor és mire használták, de valószínűsíthető, hogy zsinórral vagy bőrszíjjal erősítették a ló lábára. Érdekességként megemlíthetjük, hogy ezeket mindenütt meglelték az ásatások során, ahol rómaiak éltek. A kiásott ló csontvázakon is találtak lószandált. Feltételezhetően ezek voltak a mai patkó ősei.

A kutatások során bizonyítást nyert, hogy a gallok és kelták voltak az a nép, akik először szegeltek vasat lovaik patájára. Az is bizonyos, hogy Nagy Britanniában már a római megszállás idején használtak valamiféle patkót. Itt az éghajlat nedves volta tette szükségessé az elpuhult paták védelmét.

A kelta patkók kicsik voltak, hullámos körvonalúak. Ezeken a patkókon már a kezdetleges patkósarkak is megjelennek. Az első patkók nagyon átgondoltan készültek. Lehetővé tették a talp és a nyír helyes működését, védték a talpat.

A történelem folyamán a patkó természetesen folyamatosan változott. Egyre szélesebb és súlyosabb patkók készültek. A középkorban a normann lovagok nagy hangsúlyt fektettek lovaik lábának ápolására, hiszen történelmi forrásokból tudjuk, hogy kovácsaik mindenhová követték őket. Hódító Vilmos már felismerte a patkolás jelentőségét. Ebből az időből fent maradt írásokból azt is tudjuk, hogy a XIII-XIV. században már nem csak a nagyon igénybevett lovakat patkolták, hanem sok parasztlóra is patkó került.

Fontos momentum a patkolókovácsok szempontjából, amikor 1356-ban London polgármestere intézményesítette a patkoló kézművességet. Ebben az időben alakultak meg az első felügyeleti szervek is, akik a patkolás minőségét kísérték figyelemmel és intézték a mesterség ügyeit.

1564-ben kiadtak Párizsban egy művet, amit Caesar Fiaschi írt. Ez egy nagyon figyelemreméltó írás volt. Fiaschi 20 féle patkót sorol fel benne, szót ejt a szegekről, a sarkakról, a félpatkókról és a patafaragásról is.

A XVI. században Carlo Ruini szenátor részletes művet jelentetett meg a ló betegségeiről és anatómiájáról. A patkolásról is igen komoly gondolatokat fogalmazott meg. Figyelmeztetett például a talp kifaragásával vagy magas sarokkal való patkolással járó veszélyekre.

A francia J.L. de Solleysel kísérelte meg először a patkolást tudományos alapokra helyezni és a kor másik jelentős műve II. Károly patkolómesterének, Andrew Snape-nek a tollából született meg „A ló anatómiája” címmel. Ebben részletesen ismertette a pata szerkezetét, jó szolgálatot téve ezzel a patkolás-tudomány fejlődésének.

A XVIII-XIX. században az állatorvosi iskolák megjelenése sokat segített a patkolás fejlődésében.

E.G. Lafosse vizsgálataival bebizonyította, hogy sem a nyír sem a talp, csupán a pata fala igényel védelmet, hiszen az az, ami elkopik. Arra is rámutatott, hogy az akkor divatban lévő patkolási módszerek inkább roncsolták a patát mint hogy egészségét szolgálták volna. Javasolta a lapos, talajhoz idomuló patkó használatát, a sarkokat csak csúszásveszélyes területen ajánlotta használni.

A másik, a patkolásra legnagyobb hatást gyakorló állatorvos ebben az időben Claude Bougelet volt. Nézetei szerint a pata természetes alakjának megtartására kellett törekedni.Tervezett egy patkót a végtagok mechanikájának gondos megfigyelése után. A Bougelet-féle patkó elől szélesebb volt és hosszirányban enyhén hajlított. A szeglyukak szabályos távolságban voltak bedolgozva. Ez a fajta patkó Franciaországban a XX. század közepéig szinte változatlan formában maradt meg.

Angliában, ebben az időben a Skót uralkodó patkolókovácsa alakított ki egy olyan patkót, amely a pata alakjához és a járáshoz alkalmazkodott. Ez a konkáv patkó homorú volt, elől szélesebb volt, mint a szárvégeken. Clark célja az volt, hogy csökkentse a talpra ható nyomást. Mindössze nyolc szög tartotta.

Voltak persze helytelen gondolkodáson alapuló kezdeményezések is, amik nem vették figyelembe a pata anatómiáját.

A XIX. század vége felé jelentős állatorvosok, mint G. Fleming, Dollar vagy Hunting kifejtették, hogy a patkolás kézművesség és  tudomány, ami a pata anatómiájának és fiziológiájának ismeretén alapul.

Ezen következtetés és gondolkodásmód eredményeképpen kialakult az olyan patkó, amely védte a patát és annak funkcióit. 1891-ben kidolgoztak egy tervezetet a patkolókovácsok vizsgarendszerére és nyilvántartásukra.

A XX. század elején kiképzési tervek készültek, egyre több iskola foglalkozott a kovácsok képzésével. A tanulóknak gyakorlati és elméleti vizsgán kellett megfelelniük, hogy bizonyítványt szerezhessenek.

Ma sincsen ez másképpen. De időközben a ló új szerepkörbe került.

A katonai szemlélet megváltozásáig a XX. század közepéig kellett várnunk, amikor kiderült, hogy a ló katonai célokra való használata anakronizmus.

A mezőgazdaságban pedig a traktor volt az, ami szép lassan felváltotta a lovat a munkavégzésben.

Ha akkor azt gondolták, hogy a lónak nincsen jövője, tévedtek. A ló egyre inkább az őt megillető helyre került életünkben. Ma nem csak egyszerű sporttárs, a rekreációt, kikapcsolódást segítő lény, de sok beteg, fogyatékos ember terápiás társa, eszköze. Ezáltal a patkolásban is új szemléletnek kell kialakulni. Sokkal nagyobb anyagi eszközök állnak rendelkezésre, mint bármikor és ez a ló egészségét kell, hogy szolgálja.

Látható, hogy évszázadok tapasztalatai és újításai összegződtek már a modern technika megjelenése előtt is.

Napjainkban rengeteg kutatás folyik szerte a világon, melyek a ló mozgását, teljesítményét, egészségét vizsgálják, fölhasználva az interdiszciplináris tudományokat az űrtechnológiától kezdve a legújabb diagnosztikai eljárásokig. 

(Felhasznált irodalom :  J.Hickman : Patkolás)